Nagyon rossz időszak volt mögötte. Hosszú hónapok óta nem volt rendben sem a magánélete, sem a munkahelye, sem az egészségi állapota. Érzelmileg hullámzott, sehol sem találta a helyét, és buta módon, napok óta félt az elmúlástól. Teljesen kétségbe volt esve, és annak ellenére, hogy szerető család vette körül, sok-sok barát, akik szintén szerették és akikre mindig számíthatott, mégis mélységesen magányosnak érezte magát. Nehezére esett minden, rettenetesen fáradt volt. Fáradt még ahhoz is, hogy esténként valakit felhívjon, és elpanaszolja a bajait, pedig érezte, hogy segítene rajta. Nem volt ereje kinyitni a száját, megerőltetőnek érezte, hogy beszéljen. Kimerült testileg és lelkileg.

Nem tudta, melyik érkezett előbb, nála a kettő mindig együtt járt, sosem volt csak ez vagy csak az. Ha fizikailag érezte nyomorultul magát, az hozta magával a lelki összetörtséget, ha az érzelmei hevertek a padlón, óhatatlanul jelentek meg különféle testi tünetek. Mégis, valahogy mindig sikerült összekaparnia magát, de most érezte, képtelen rá. Sírógörcsök kerülgették, legszívesebben kiszaladt volna a világból, elment volna jó messzire, távol mindentől és mindenkitől.

Az elmúlt hétvégén ijesztő fizikai tünetek kínozták, a szíve felett szúrt a mellkasa, a fájdalom átsugárzott a hónaljába, két lapockája közt a háta be akart szakadni, zsibbadt a bal karja, sajgott a húsa, az izmai és ott bent, mélyen mintha még a csontja is fájt volna. Nem tudott enni, a falat egyszerűen nem ment le, görcsölt a gyomra, úgy érezte, mintha annak a helyén napok óta két hatalmas tégla ülne, folyamatos hányinger kerülgette, szurkált az epéje és időnként hasmenése volt. A tarkója bal oldala egy pontban megállás nélkül lüktetett, és mintha ez nem lenne elég, hasogatott a halántéka is. Agydaganatom van – gondolta. Aztán kijózanodott. Nem, az nem lehet, neki nem, hiszen még feladata van az életben. Sok mindent kell még megtennie. Szeret élni, szeret nő lenni, szeret szeretni és szeretve lenni, és mindezeket még nagyon-nagyon sokáig akarja csinálni.

Most ez a kijózanodás csak ideig-óráig tartott, addig volt vele, míg újra bele nem nyilalt a fájdalom. Pánikolt, néha olyan félelem uralkodott el rajta, hogy nem merte lehunyni a szemét. Már kedd volt, és az éjszaka megint borzalmasan telt. Hőhullámai kergették egymást, fogócskát játszottak a türelmével, az idegeivel, a testével: hol izzadt, mint egy agyonhajszolt ló, hol pedig a hidegrázástól remegett. Mostanában egyre többször jutott eszébe az édesanyja, aki egy szép őszi éjszakán hirtelen, váratlanul, fiatalon ment el.

Nem normális ütemben kalapált a szíve, a szívverése hangosan dobolt az agyában, úgy érezte, nem kap levegőt, viszont szívrohamot igen. Halálfélelme volt. Rettegett elaludni, mert attól tartott, hogy nem ébred fel. Egyedül volt és fuldokolt. Hajnali öt óra körül azért mégis sikerült kikapcsolnia, cserébe fél hétkor alig tudta kirugdosni magát az ágyból, és még az is megfordult a fejében, hogy beteget jelent. A már sokadik át nem aludt éjszaka, az elmúlt napok és hónapok végeláthatatlan sok gondja, mint valami hatalmas, fekete, rosszat akaró ólommadár ült rajta, megbénította, nem engedte mozdulni.

Végül csak sikerült bevánszorognia a munkahelyére, végigkínlódta a napot, még inkább rosszul volt attól, hogy nem tudott a napi feladataira koncentrálni. Dühös is volt, és amint letelt a munkaideje, elrohant a háziorvosához.

„Hát az EKG-je annyira rendben van, hogy ilyenből szeretnék vizsgázni – mondta mosolyogva a doktornő. – A szíve, mint egy sportolóé, a pulzusa tökéletes, az eredményei, mint egy húszévesé. Mindenkinek csak ilyet kívánok. A vérnyomása ugyan magasabb, de nem kell fejjel a falnak rohanni, egyelőre elég megfigyelni. Ez a stressz és a változókor.”

Stressz és változókor? Csak ennyi? Mindkettő jelen volt egy ideje az életében, de különösebben egyikkel sem törődött, sportosan próbálta kezelni. Most viszont úgy tűnt, jobban oda kell figyelni mindkettőre. Amint ez végigfutott az agyán, abban a percben meg is nyugodott.

Tisztában volt vele, hogy több mindenen változtatnia kell. A magánéletében helyre kell tennie a dolgokat, a munkahelyén még egy kicsit ki kell tartania, az egészségével pedig többet kell foglalkoznia és többet kell mozognia. Pontosan tudta, hogy mindig van választás. Azt is el tudta fogadni, hogy ha az egyik helyen nincs rá szükség, majd kell máshol; tudta, hogy mindig van jobb és van új, és mindig minden érte történik. Csak hát ahhoz a „mindighez” meg kell érkezni. Neki is. Ő szeretett megérkezni, még akkor is, ha az elmúlt években kicsit nehezebben ment.

De ezen az estén nyugodtan bújt az ágyba, magára húzta a takaróját és félelem nélkül hunyta le a szemét. Hosszú idő után végre békésen aludta át az éjszakát, kipihenten, frissen ébredt. Most újra volt kedve még felöltözni is. Az elmúlt időszakban csak magára kapta az első keze ügyébe kerülő farmert és pólót, nem különösebben érdekelte, hogy néz ki, de most újra sikerült önmagához öltöznie és jókedvűen szaladt a buszra.

Reggelente az ébredező Margitszigetre besétálni mindig külön élményt jelentett számára. Élvezte, hogy minden nap hozott valami újat, és minden nap találkozott a megszokottal, ugyanazokkal a kutyájukat sétáltatókkal, futókkal, tekerőkkel. Ez egyfajta biztonságot és állandóságot jelentett a számára.

Igazán sok rossz, gondterhes hónap volt mögötte, de ezen a reggelen már tudta, hogy nem fogja feladni, minden helyre fog jönni! Túl volt az ötvenen és igen, voltak pocsék időszakai, de eddig mindegyikből kimászott. Ebből is sikerült. Egészséges volt és még igenis fiatal.

„Szia, Élet! Visszatértem” – örömködött magában, és kényelmesen besétált az irodaházba.

Rigó Tímea