Rigó Tímeával olvasásról, írásról és az alkotói válságról

Rovatunkban olyan személyiségeket mutatunk be, akikkel más médiumokban nem vagy csak elvétve találkozhatunk, holott életük és munkásságuk sokszor bámulatos, terveik pedig érdekfeszítőek. Sorozatunk ehavi részében egy olyan tehetséges írópalántával beszélgetünk, aki stílusával, őszinte soraival népes olvasótáborra tett szert a Levél Kedvesemnek hasábjain. Egy időre ugyan eltűnt, most azonban főnixmadárként támadhat fel újra.

Mikor azt mondjuk, hogy a Levél Kedvesemnek elsősorban az ifjú író- költő- és művészpalánták kreációit közli, Az „ifjú” alatt nem feltétlenül a kort értjük. Sokan – habár kacérkodnak az alkotás gondolatával – a harmadik, a negyedik vagy akár az ötödik X-et betöltve lépnek abba az életszakaszba, amikor régi álmukat megvalósítják. Akad, aki festeni kezd, mások kézműveskednek, megint mások verseket költenek vagy éppen prózai szövegeket írnak. Rigó Tímeát ezer éve ismerem, még munkahelyi kollégák is voltunk, mégsem jutott az eszembe, hogy efféle álmokat dédelget. Talán csak ezért, mert legfőképp a szerető, az odaadó családanyát láttam benne, meg a lelkiismeretes, iszonyú teherbírású irodai munkaerőt, akinek mindez teljes mértékben kitölti az életét. És ez talán egy jó ideig így is volt. Aztán egy szép napon, pár évvel ezelőtt felfigyeltem egy rövid szösszenetre a közösségi profilja alatt. Először azt gondoltam, idézet, merthogy az idézetek igazán divatosak manapság, azonban gyorsan kiderült, hogy nem az. Egy újabb jótollú írónő kapott szárnyra.

Már korábban is voltak efféle törekvéseid? Miért éppen négy éve vágtál bele?

Habár sosem volt gondom a fogalmazással, sőt gyerekként egyenesen imádtam játszani a szavakkal, tudatosan sosem fogalmazódott meg bennem, hogy írni akarok. Még felnőttként sem. Valójában úgy kezdődött az egész, hogy munkából hazafele jövet ültem a buszon, az ablak felé bámészkodva láttam valamit, amiről eszembe jutott egy Szilvási könyv. Beugrott pár mondat, de hogy miért írtam ki magamból, illetve a profilom alá, azt nem tudom megmondani. Lehet, hogy csak magát az érzést szerettem volna megosztani a barátaimmal. Viszon az a néhány mondat annyira megtetszett nekik, hogy kérték, folytassam.

A könyvek szeretete, az olvasás jó alappillér.

Pedagógus családban nőttem fel, otthon, és bármerre is mentünk látogatóba, hatalmas tékák és rengeteg könyv vett körül. Édesanyám sokszor már az óvodából hazafelé menet bevitt a könyvesboltba és választhattam magamnak valamit. Később rendszeres látogatója voltam a könyvtáraknak, emlékszem egy szénszünetre, amikor naponta kétszer is bementem kölcsönözni, mert délutánra elolvastam, amit reggel kivettem. A könyvek szeretete mostanra sem változott, csak sajnos gyorsabb iramban gyűlnek körülöttem az újak, mint ahogy az elolvasottak felkerülnek a polcra. Így a lakásban több helyen is kialakulnak könyvkupacok, amiket nagyon szeretek. Néha, ahogy elmegyek mellettük, megsimítom a borítójukat.

Kit, mit olvasol szívesen?

Vannak időszakok, amiket meghatároz egy-egy szerző, kedv és lelkiállapot függő, hogy mit veszek a kezembe. Magyar kortársakat gyakran olvasok, az ő gondolataikra, az általuk használt kapcsolatokra, szófordulatokra szükségem van. A szépirodalom mellett persze jólesnek a szórakoztató kötetek vagy éppen a ponyva is.

Mit gondolsz az irodalomról, mennyire van jelen a ma emberének az életében?

Szükség van rá, sokszor nyitja fel a szemünket, késztet máshogyan látni, gondolkodni. Az irodalom egyfajta szabadság és olyan gazdagság, amit nem vehetnek el tőlünk. Nem tudom nélküle elképzelni a mindennapjaim és nem szeretnék azok közé tartozni, akiknek nem az életük része. Sokan olvasnak körülöttem, még a buszon, a metrón, a villamoson állva is, idősek, fiatalok, és ez nagyszerű érzéssel tölt el. A könyvesboltok polcai roskadoznak, rengeteg a jó könyv, van miből válogatni. Szeretem, hogy a könyvesboltok is forgalmasak, és általában sor áll a pénztárnál. Ahova én járok, ott még a gyereksarkok sem üresek. Bizakodó vagyok.

Mit jelent számodra az írás? Nekem úgy tűnik, mintha egyfajta terápia lenne a számodra.

Így sosem gondoltam rá, de van benne némi igazság. Könnyebb leírnom a megtapasztalásaimat, az érzéseimet, mint kibeszélnem azokat. Ez lehet egyfajta öngyógyítás is.

Sosem érzeted úgy, hogy ezzel túl sokat felfedsz magadból ismeretlenek előtt is?

Egy író barátnőm jegyezte meg egyszer, hogy ő saját magáról nem tudna ilyen nyíltan írni, nem tudná magát ilyen könnyen kiadni. Én viszont úgy gondolom, hogy amit leírok, azok olyan dolgok, amik sokunk életében jelen vannak, sokunkat foglalkoztatnak. Mindennapi kis rezdüléseket, pillanatokat próbálok megörökíteni. Természetesen az igazán nagy titkaim nem kerülnek a nyilvánosság elé.

Nyomtatásban nálunk jelentél meg először. Kapcsolódik ehhez valamilyen érzésed, emléked?

Az, hogy nyomtatásban láttam viszont a nevem, egyszerűen varázslatos volt. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Aztán jöttek a dicséretek, a pozitív visszajelzések és a köszönetek. Meleg és szeretnivaló érzés töltött el.

Nemcsak az alkotótábor tagja vagy, hanem rendszeres olvasónk is.

Megvan az összes szám szépen kinyomtatva, lefűzve. Szeretek időnként belelapozni. Mindig rácsodálkozom, hogy a többiek milyen jól írnak és persze akaratlanul is hasonlítgatja magát az ember hozzájuk. De a lap nemcsak egy felület, ami bemutatkozási lehetőséget biztosít a szerzőknek, hanem kapcsolattartó és közösségteremtő ereje is van. Többek között ezt bizonyítja a sikeres Levél Kedvesemnek tábor, ahol kiválóan éreztem magam az idén.

Az utóbbi időben nem írtál. Tekinthetjük ezt alkotói válságnak?

Nehéz időszakon mentem keresztül. Több fronton voltak gondjaim, azokat oldottam kisebb-nagyobb sikerrel, hoztam meg nehéz, fájdalmas döntéseket. Se időm, se energiám nem volt az íráshoz. De nem válságként éltem meg. Persze, amikor hallottam, hogy sokan várják az írásaimat, elfogott egyfajta hiányérzet. Most már talán felébredek Csipkerózsika álmomból.

Saláth Richárd
Rigó Timea