Rég nem beszéltek, még régebben találkoztak. Múlt éjjel viszont váratlanul megjelent nála a fiú. Megmagyarázhatatlan, furcsa volt a kapcsolatuk. Mindketten mások voltak, mint az átlagemberek, különlegesek, együtt még inkább azok. Több volt bennük az egymás iránti egyszerű vágynál, valahogy mégsem működtek együtt, mint ahogy egymás nélkül sem. A hat év alatt, amióta ismerték egymást, többször szakadtak szét. Minden elválás megviselte őket. Számtalanszor történt meg, hogy hónapokig nem hallottak a másikról, aztán egyszer csak megint ott voltak egymásnak.

Barátai, ismerősei, családja – bár ritkán mondták ki – bolondnak nézték, értetlenül álltak az egész előtt, ő maga pedig annak ellenére, hogy tudta, nincs közös jövőjük, nem tudott uralkodni az érzésein, nem hatott a józansága, nem volt kellő akaratereje, hogy nemet mondjon, hogy befejezze, hogy elfelejtse. Ennél a fiúnál ez nem működött. És most itt volt megint. Teljes valójában, a hangjával, a széles vállával, erős karjaival, az illatával, a zseniális intellektusával, mindennel, amit annyira szeretett benne.

Érkezésekor kiment elé a kapuba. A hosszú ölelés és egy alig hallható „Szia, itt vagyok!” után szótlanul, kéz a kézben sétáltak le a kert végében álló kisházba, kis birodalmukba. Csendben, összefonódva, a másik édes neszeit, apró szusszanásait, halk sóhajait, lélegzetvételét hallgatva feküdtek a kanapén. Fejét a fiú mellkasán pihentette, boldogan hallgatta a szíve dobbanásait, élvezte ujjai apró rándulását.

A fiú szorosan ölelte magához, s ha csak megmoccant, karjai hirtelen vasabroncsként zárultak össze. Olyan nagyon szorította, hogy levegőt is alig kapott. Nem engedte, moccanni sem tudott, a száját mintha elhagyta volna egy lélegzetnyi határozott, ellentmondást nem tűrő NEM. Szerette ezt a szorítást.

Párszor ugyan megpróbált szabadulni, mert látni akarta az arcát, szeretett volna belenézni azokba a mély, okos, barna szemekbe, végig akarta simítani pimaszul kócos szemöldökén, belecsókolni különlegesen szép ívű puha ajkába, de a fiú újra ellenállt, így egy idő után feladta.

Talán kicsit el is aludtak. Nem tudta, mennyi idő telt el, csak azt akarta, sose érjen véget. Csukott szemmel élvezte együttlétük minden pillanatát. A fiú keze lassan elindult a ruhája alatt, majd a térde hajlatába kapaszkodva, a combját finoman felhúzta a sajátjára, másik kezével lágyan a derekát simogatta. Váratlanul megharapta a vállát, olyan erősen, hogy felszisszent a fájdalomtól. Erősen, fájdalmasan, de mégis hihetetlenül gyengéden és csak éppen annyira, hogy a helye ne maradjon meg.

Egyre szaporábban szedték a levegőt, sóhajok hagyták el mindkettőjük ajkát, vágyakozva, szenvedélyesen simultak egymáshoz, beleszédültek, de még kitartottak. Mintha mindketten a másikra vártak volna. Vajon ki bírja tovább?

Sokszor játszották már ezt a játékot, és ő mindig szívesen belement. Ez a szinte kegyetlen várakozás bevett szokásukká vált. Mint, ahogy általában, most is ő bírta tovább. A fiú gyors és határozott mozdulattal pillanatok alatt lerántotta róla a ruhát, majd villámgyorsan talpra állította, és egy szót sem szólva, kicsit erőszakosan maga után húzva elindult a hálószoba felé.

Sokáig szerették, majd sokáig ölelték egymást. Nem volt szükség szavakra. Körülölelte őket a mélységes csend. A fiú simogatta a haját, az ujja körül tekergette, játszott vele. Némán simogatták egymás lelkét.

Ebben az alkalomban most benne volt az utolsó együttlétük fájdalmas sejtése. A zsigereiben érezte, tudta, ha most elmegy, többé nem látja. Miután egy finom csókot lehelve elhajtott, ő visszabújt a fiú illatát még intenzíven őrző, biztonságot adó puha takarók közé.

Telihold volt. Pimaszul, erőszakosan lesett be az ablakon. Erős fényét most nem bírta elviselni, arcát a párnába fúrta, és a tudattól, hogy többé nem látja, meg a hirtelen rátelepedő, mélységes, fájdalmas hiányától, csendben álomba sírta magát.

Rigó Timea