Futok. Napról napra, hétről hétre. Futok, amikor időm engedi és amikor kedvem van. Meg néha akkor is, amikor nincs, de tudom, hogy amint elindulok, azonnal megjön. Nem a távért teszem, nem az időért és nem a verseny kedvéért. Magamért. Annyit és akkor, amennyit és amikor jólesik. Futok a saját épülésemért. A szívemért, a tüdőmért, az izmaimért. A testem karbantartásáért, az elmém tisztaságáért, a lelkem szépségéért. A gondolataimért, az erdő csöndjéért, a madárcsicsergésért, a tiszta levegőért, a talpam alatt reccsenő faágért, a susogó avarért, a kutyákért, az illatokért, a napsütésért.

Versenyt csak a széllel futok. Néha saját magammal, a magam korlátaival és határaival. Meg persze Veled, amikor megkérsz rá. Futok, mert szeretem. Ezt is, mint annyi sok minden mást, és mert egészen kicsi korom óta lételemem az örökös mozgás, hozzátartozik a mindennapjaimhoz mint a levegővétel, az evés, az alvás, az olvasás, a szeretés… Szaladok, amikor jól vagyok, és teszem, amikor háborog a lelkem, lázad az elmém, a futástól viszont elcsitul mindkettő. Vannak jó és rossz futásaim, de még a rosszak is rengeteg jót adnak. A futás lehetőség az egyedüllétemre, ez is egy amolyan énidőm, amikor helyére kerül sok minden, rendeződnek kusza gondolataim, számot vetek a dolgaimmal. Futás közben felbugyognak megélt emlékek, bevillannak rég elfeledett szavak, mondatok, mozdulatok, átértékelődnek kapcsolatok, új megvilágításba kerülnek történések. Ilyenkor kicsit önmagamba is futok, és ha ott elég messzire jutok, sokszor olyan érzésekbe rohanok bele, amelyekről sosem gondoltam, hogy élnek bennem. A futás egyfajta szabadságot is ad. Eldönthetem, mikor és hol, hogyan és mennyit futok, közben az járhat a fejemben, amit csak akarok. Amit csak én hallok, amibe senki nem szólhat bele.

A futástól boldog vagyok, és ha én jól vagyok, akkor Te is az vagy, és ha Te jól vagy, attól én újra boldog vagyok, és ez egy igazi oda-vissza adok-kapok. Így igazából nem csak magamért, de érted, értünk is futok. Szerelmes vagyok.

Rigó Timea